Gondolatok a felelősségvállalásról
"Lelki nyugalmunk érdekében le kell mondanunk az univerzum ügyvezető igazgatói posztjáról."
Larry Eisenberg
Hiszen egy vállalatot sem egyszemélyben az ügyvezető igazgató mindenható energiái működtetnek pusztán, hanem egy egész csapat munkája van a háttérben. De így van ez az élet minden területén a családtól kezdve egészen a birodalmakig. Minden azon múlik, hogy az egyének benne, hogyan tudnak együttműködni és milyen felelősséget vállalnak. Ha ez így van, már pedig a tények makacs dolgok, akkor igaz ez önmagunkra is, mint legkisebb rendszerre, világunk kiindulópontjára. Szóval, ahhoz, hogy segíthessünk másoknak először a saját házunk táján érdemes körül nézni. Önmagunk részeit is össze kell hangolnunk, amik egymással szemben állnak. Gondolok itt például a hiedelmeinkre vagy az elképzeléseinkre. Érdemes ezt a hangolást tudatosan végezni, hogy megtaláljuk belső egyensúlyi pontunkat. Ehhez kell az, hogy megállapítsuk, hogy meddig terjed a felelősségünk, hol vannak a határaink. Azoknak, akik hajlamosak a túlzott együttműködésre és adott esetben így túlzottan alárendelődnek gyakran megtapasztalják a kisemmizettség érzését, mert megtettek valamit, amit szerintük kellett és nem azért, mert szerették volna. Rabszolgának érezhetik magukat, aminek aztán sértődés, ellenállás, kritizálás, mások hibáztatása végül elzárkózás a vége.
Nekem egyfajta életfeladatom megtanulni azt, hogy hogyan húzzam meg saját, egészséges határaimat, hogyan tegyek szert kiegyensúlyozott felelősségérzetre mindezt a szolgálat szellemében, ami nem egyenlő a szolgaisággal. Nagy különbség!
Nyíltan kommunikálni a szükségleteimmel harmonizálva, na ez az én felelősségem. Hogy nemet mondjak akkor, amikor úgy érzem, hogy túlvállalnám magam és a határaimon kívülre kerülnék. Ehhez az kell, hogy megbecsüljem önmagamat, saját értékrendemet és egyáltalán észre vegyem, pláne figyelembe is vegyem a határvonalaimat, hogy azokon belül maradjak. Felismerjem az érzéseimet és olyan dolgokat tegyek csak meg, amik jó érzésekkel töltenek el. Tudom, hogy csak így segíthetek másoknak igazán, mert buzog bennem mások megmentésére a késztetés, de persze nem lehet mindenkit megmenteni. Nem is kell! Tudom, hogy nem nekem kell kirántani őket a maguk ásta gödörből, azzal nem segítek ha idő előtt "megmentem" őket, mert lehet, hogy nekik éppen arra van szükségük, hogy ott időzzenek még egy ideig. Az, hogy nekik mire van szükségük legalább annyira nem az én felelősségem, mint amennyire nem mások felelőssége eldönteni nekem mi a megfelelő.
Az én dolgom, hogy az együttérző tárgyilagosság nézőpontjából szemléljem az életet és segítsek másoknak, mint a "jó coach". Ez is az én felelősségem.